Eseménynaptár

h k sze cs p szo v
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30
 
31
 
 
 
 
 

"Egy orgonát hallgatni olyan, mint Istennel beszélgetni" – interjú Rákász Gergellyel

A Lords of the Organ IV. címmel adott koncertet Rákász Gergely, akit talán minden jellegű túlzás nélkül nevezhetünk az orgona egyik nagyurának. A művésszel a fellépése előtt beszélgettünk nemcsak arról, hogy miben rejlik a Lords of the Organ sorozat sikere, hanem arról is, miért használja bátran a klasszikus szót, valamint arról, hogy miért nem adott „közösségi médiás koncertet” akkor, amikor a koronavírus-járvány miatti pandémiás időszakban az egész világ az online térbe "költözött".

Mivel készült, milyen darabokat hallhat ma (az interjú nem sokkal a koncert előtt készült – a szerk.) a közönség?

Amit a közönség eddig megszokhatott, hogy két elemből áll a koncert: gyönyörű zenékből és egy zenetörténeti idegenvezetésből. Most viszont lett egy harmadik réteg is, méghozzá az, hogy idén száz éves a trianoni békediktátum, tehát egy megemlékezés is ez a hangverseny, mert mit tagadjam ez nekem fáj és így dolgozom fel.

Már a negyedik széria, amely mutatja, bizonyítja, hogy a sorozat sikeres. Ön szerint ez minek köszönhető?

Úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni ennek a sorozatnak az arcát. Az, hogy most fogom magam és eljátszom az orgonairodalom remekeit, már húsz évvel ezelőtt is így volt, ebben nincs változás. De ennél többet szerettem volna: úgy akartam megmutatni, előadni az embereknek, főleg azoknak, akik az életükben nem jártak még klasszikus zenei koncerten, ezeket a darabokat, hogy abból bátran merítsenek, hogy élvezzék, amit hallanak. Adottak tehát a zenetörténelem remekei, amelyeket a legapróbb változtatások nélkül játszom el a közönségnek, emellé pedig egy zenei idegenvezetést is nyújtok, s ezeket így, egyben, egy élvezhető „csomagban” nyújtom át a közönségnek. Szükség volt két véglet között egy arany középútra, én azt gondolom, megtaláltuk.

Két véglet között egy arany középútra, ezt hogy érti?

Az egyik véglet az, amikor a művész fent van a magasművészet elefántcsonttornyában és nem nagyon érdekli, hogy mi történik a nézőtéren. Ez nem jó. Ezek az emberek azt vallják, hogy a „művészet a művészetért” van, közben pedig érződik, hogy ez semmi másról nem szól, csakis róluk. Ez egyébként már a hatvanas éveknek is nagyon komoly dilemmája volt: kiállt a művész, játszott, aztán kész. Nem baj, hogyha a hallgató nem érti, mert nem ő számít, hanem a művészet. Meg is lehetett nézni, hogy milyen zsákutcába vezetett ez a hozzáállás, hiszen szépen lassan kiürültek a hangverseny- és koncerttermek. Ebből is látszik, hogy ez egy rossz értelemben vett emelkedettség, hiszen ez teljesen eltávolodott a közönségtől, aki nélkül értelmezhetetlen az alkotás. Befogadó nélkül hibás a képlet. A Laokoón csoport egy majomházban csak egy kilátó volna.

Fotó: Szilasi Szabolcs

Aztán a másik oldalon ott van az a csapat, amelyik azt mondja, „jó, csináljunk csinnadrattát!”. Onnantól pedig mindegy, hogy mi történik a billentyűsöknél, a vonósoknál stb., legyen sok fény, nagy hang, nagy show, aztán majd eljönnek emiatt is. Ezt még tetézik azzal, hogy kijelentik, ők klasszikus zenét játszanak, miközben az, hogy valaki hegedűn játszik, még nem klasszikus zene. Erre utaltam az előbb, amikor azt mondtam, hogy én változtatás nélkül játszom: nem veszek el és nem adok hozzá, nincs dobgép, nincs effekt, hanem én mindig összművészetileg igyekszem hatni a közönségre. Hatok a hallgató elméjére, azzal, hogy mondjuk egy darabot a történelmi kontextusába helyezek. Igyekszem valami komplex egészet adni. Hadd szögezzem le gyorsan: ezt nem én találtam ki, ez Leonard Bernstein ötlete. Az ő zenéjét ugyanúgy hallgatta, élvezte a sarki rendőr, mint a hozzáértő, mert szeretettel igyekezett átadni azt amit tudott.

És ez bevált, valóban részt vesz egy előadáson a rendőr, a házmester, vagy éppen a professzor? Mik a tapasztalatai, amikor mondjuk véget ér egy koncert és gratulálnak, vagy elmesélik, hogy kik ők, honnan jöttek, mit jelentett nekik ez a koncert?

A világ iránt érdeklődő ember jön el egy-egy ilyen klasszikus zenei koncertre, kivéve az orgonistákat (nevet). A lakatostól kezdve az orvoson át a vadászpilótáig bezárólag nem az számít, hogy ki és mit csinál, hanem az, hogy nyitott a világra. Aztán a vége sokszor az, amikor elhagyják a koncerttermet, hogy „hát, ezt nem is gondoltam volna”. Aztán amikor visszajön, mert nagyon sok koncertemen látok visszatérő arcokat, akkor már tudja, hogy mire jött. Emellett az is látszik, hogy minden évben kicsit többen és kicsit többen jönnek. Amióta 2005-ben hazaköltöztem Amerikából egyre kevesebbet és kevesebbet utaztam a világban, sőt, koncertjeim most már csak a Kárpát Medencében vannak. De ezt nem csak magamnak köszönhetem, ez a siker Bach vagy Beethoven sikere azzal, hogy ők ilyen őrült jó dolgokat adtak nekünk. Mindemellett pedig egy remek csapat áll mögöttem, aki segíti munkámat, úgyhogy én semmi mást nem teszek, csak a billentyűket nyomkodom.

Milyen bátran használja a klasszikus szót, miközben több interjút is olvastam koncertező, klasszikus zenét játszó művészekkel, akik tudatosan kerülték ezt a kifejezést, mert csak egy skatulya.

Ez igaz, bátran használom. Viszont az alternatíváját, tehát, hogy komoly, már annál gyávábban, mert rossz fordítás. Az egész világ klasszikus zenének hívja azt a műfajt, amit én űzök, nem is szerencsés azt használni, hogy komolyzene, hiszen lehet, ha valaki meghallja ezt a szót, elnéz a vállam fölött és elkezdi keresni annak a lehetőségét, hogy mihamarabb meglógjon egy koncertről. Mert micsoda dolog az, hogy amikor a gyerek kicsinálta az idegeit, a másik pedig intőt hozott, őt magát pedig megszidta a főnöke, akkor még a zene is komoly? Pont a háta közepére hiányzik, hogy neki még itt komolykodjanak egy órán keresztül! Ellenben ott vannak a klasszikusok: például a Mona Lisa, az Eiffel torony, vagy Botticelli Tavasza, vagy Vivaldi Négy évszaka – ez már mindjárt más, nem igaz? Fontos, hogy a klasszikus művészetet táplálékként kezeljük és fontos, hogy a közönség értse, hogy néha mondjuk Róma egy klasszikus épületét nézzük meg, például a Colosseumot, néha pedig egy Beethoven szimfóniát hallgatunk meg. De ez egy kategória.

Fotó: Szilasi Szabolcs

Az előbbi interjút hallgatva (Rákász Gergellyel a Tolnatáj Televízió stábja is beszélgetett – a szerk.) felkaptam a fejem egy kijelentésére, mely szerint a koronavírus-járvány miatti karantén alatt nem voltak koncertjei a közösségi médiában. Sokat beszélgettünk fellépésekről, közönségről, érezni Önben a lendületet, hogy mennyire szeret zenélni, előadni, ha itt volt – s ki tudja, talán újra itt lesz – egy ilyen időszak, miért nem lépett ki a virtuális térbe, ahogy többen is tették?

Valóban sokan azonnal megrohamozták a közösségi médiát, hogy milyen jó lesz ez. Először tényleg úgy nézett ki, hogy két hétig lehet ezzel like-okat vadászni, hogy az ember kiáll a teraszra és elénekel valami áriát. Én viszont nem vagyok a pótlékok híve. Én azt gondolom, hogy valamit vagy átélünk, vagy nem élünk át. Az, hogy az ember csinál egy Facebook élőt az egyik koncertjéről, aztán még egyet, aztán ebből rendszert csinál, az nem jó. Egy koncert nem erről szól. Egy koncertre elmenni közösségi élmény, s éppen ennek a gerincét törte el a járvány. Úgy vélem, egy ilyen időszaknak az a lényege, hogy éhezzünk ki, tisztítsuk meg magunkat. Emellett pont egy orgonát hallgassunk egy mobiltelefonon keresztül? Egy orgonát hallgatni olyan, mint Istennel beszélgetni, a legnagyobb szólal meg, ami megszólalhat.

Mik a hosszú távú terveik? Hiszen talán most még az eddigieknél is nehezebb előre látni, terveket szőni.

Ronald Reagen, az Amerikai Egyesület Államok korábbi elnöke egyszer azt mondta, hogy „válsághelyzetben sose tervezz hosszú távra, mert a válsághelyzet sose tart hosszú ideig.” Nagyjából ez a helyzet velem is, velünk is. Vannak rövidtávú és középhosszú távú terveink, és persze már nagyon szeretnénk látni a horizontot is. A technikai fejlesztési tervekkel nem untatnám az olvasót, viszont ha még egy ilyen pandémiás időszak elé nézünk, akkor úgy kastélyparkokban, nagy szabadtéri helyszíneken szeretnék koncertezni. Hogy bárki, bárhová ülhessen, amikor megérkezik. De őszinte leszek: azért ez egész helyzet kicsit őrlő a közönségnek is, nekem is. Amikor magamat említem, akkor nem az anyagiakra gondolok, hiszen lassan harminc éve a pályán vagyok, szóval, ha valaki ilyenkor még az életéért küzd, akkor eddig valamit nagyon rosszul csinált. Idegileg, lelkileg fárasztó ez, hogy az ember felkészül valamire, hogy a lelkét adná a hallgatónak, hiszen ettől művész, hogy odaadja magát, és nem tudja, hogy odaadhatja-e.

Fotó: Szilasi Szabolcs

Az biztos, hogy amíg lehet, koncertezünk, ezt megmondtam a csapatomnak is. Az egyik nyári fellépésen szembesültem vele, hogy ez mennyire hiányzott, hogy mennyire jó játszani, adni a közönségnek. Egyébként minden koncerten megteremtjük a biztonságos körülményeket, védve a közönség egészségét, emellett harminc napos garanciát is vállalunk a fellépéseinkre. Tehát ha miattam marad el, mert én leszek beteg, akkor azt harminc napon belül pótoljuk. De még egyszer mondom: koncertezni szeretnénk, a lehető legtovább. Meg is beszéltük a csapatommal, jelszavunk az az, hogy „vert hadunk csonthalmain”, tehát ha a vírus megtör bennünket, akkor abbahagyjuk a koncertezést, de ehhez az kell, hogy valaki egy „Vírusveszély” feliratú szalaggal körbehúzza a koncerttermet és ne tudjunk bemenni. (nevet)
 

Az eseményen készült további képekért ide kattintson.

up